Portré
Matteo Thun
- az életvidám tárgyak varázslója

„Egy találkozás Matteo Thunnal mindig két kultúra mérkőzését idézi. Nem vándor közöttük, hanem otthon van ezekben a kultúrákban, egyedülálló módon egyesítve, mind személyiségében, mind munkáiban a déli és nyugati mentalitás attribútumait. Ez nekem ismételten kellemes meglepetést okoz.” (Hans-Ullrich Bitsh, építész, formatervező) Mondják, hogy a stílus maga az ember. Mindez hatványozottan igaz Matteo Thun, alias Matthäus Thun-Hohenstein gróf esetében.

A dél-tiroli Bozenben, 1952. június 17-én, német arisztokrata családban született. Mint ifjú, egy olyan régióban nevelkedett, amelyet történelmileg ide-oda csatoltak és két kultúra, az olasz és német hatásai gazdagítottak. Szülei dolgos főurak, egy kerámia manufaktúrából nyerték megélhetésüket, így az ősi kastély árkádjai alatt már gyerekkorában mintázhatott, korongozhatott. Ugyanakkor példaképei a firenzei polihisztor művész Filippo Brunelleschi (1377-1446) és a színes, kalandos életű barokk festő Caravaggio (1573-1610). A minőségi hatások alatt kettős személyiséggé vált, egy második kulturális énnel, az olasszal gazdagodva.

Kezdetben, 1968-tól a salzburgi Oscar Kokoschka Akadémián elsajátította az ottani festői látásmódot. Erre alkalmat adott a híres festővel, Oscar Kokoschkával (1886-1980) való tanár-diák kapcsolata is. Édesanyja biztatására 1972-től Innsbruckban műépítészetet tanult. Rövidesen átiratkozott a Firenzei Egyetemre, amelyet 1975-ben végzett el. Vizsgadolgozata Leonardo da Vinci sárkányrepülője volt, egyébként maga is foglalkozott siklórepüléssel. A firenzei tanulmányok után rövid ideig a Los Angeles-i California Egyetem vendégdiákja volt.

A firenzei diákéveiben mestere, Adolfo Natalini révén kapcsolatba került az olasz radikális design műhelyeivel, a Superstudioval és az Archizoommal. A 60-as évek végének forradalmi hangulata hatására az olasz formatervezők megkérdőjelezték a „forma követi a funkciót” modern elvét, a Bauhaus örökségét. Amúgy „mesterségbeli művészi felkészültségükkel, az olaszok mindig felülkerekedtek ezen a stílusirányzaton” (Fumio Shimizu).

 Az olaszok szakítva az ún. „bel design”-nal (szép formatervezéssel) programszerűen meghirdették, hogy a funkció és hasznosság másodrendű. Nem leplezték, hogy tárgyaik gondolatok, fikciók jegyében születtek, azaz „a forma követi a fikciót”. Így a tárgyak kommunikációs értékei kapták a hangsúlyt. Ez a felfogás alapozta meg elméletileg az Ettore Sottsass vezette milánói Alchimia csoport formanyelvét, majd nemzetközi méretekben a 80-as évtized posztmodernnek nevezett stílustrendjét.

Thun kapcsolata a jeles olasz mesterrel, Ettore Sottsassal 1978-as milánói tartózkodására datálódik, majd 1981-ben belépett az Alchimia csoportba. Ennek tanúságaként számos kerámiát és lámpát készített a csoport Memphis Design elnevezésű tárgykollekciójához.

Az 1977-es milánói, bécsi, frankfurti, montreali és tokiói kerámia-kiállításai után úgy érezte, hogy a csoportban nem kap meg minden lehe-tőséget a kiteljesedéshez: tárgyait kis sorozatokban gyártották, bútorait pedig egyáltalán nem. Ahogy később egy interjúban megfogalmazta: „a Memphis egy érdekes tornagyakorlat volt a 80-as évek kezdetén. Mindenképpen izomlázzal járt. Közben az izomláz eltűnt, a kritikus távolság megmaradt”. Szélesebb tevékenységi kört kívánt „a kanáltól az épületig”, ahogy E. Rogerstől idézve, mottóként megfogalmazta másként nevezve a „holisztikus formatervezést”.

Így aztán 1984-től Milánóban húsz munkatárssal saját stúdiót hozott létre, ahol formatervezést, építészetet, belsőépítészetet, arculattervezést, termékdesignt, grafikát, csomagolást vállaltak nemzetközi léptékben, több mint száz vállalatnak tervezve. A tevékenységi kör valóban holisztikus, az egésztől a részekig magába foglalva: szerszámgépet, épületet és kilincset, tapétát és széket, kerámiát és lámpát, szőnyeget és evőeszközt, szaniter árut és karórát, szemüvegkeretet és kárpitos bútort.

Mindehhez alkotói energia kell, Matteo Thun személyisége és munkabírása. „Egy filmsztár homlokzata mögött rejtőző ambíciós de előkelő” gondolkodó, akinek „a munkához való viszonyulását jól rejti kinézetének varázsa, magas rangú megrendelői, a médiazsivaj, amely elkíséri” (Nally Bellatti). Mint mondta: „engem narkotizált a munkám intenzitása”. Nem aggasztotta a belső, amit „hardware”-nek tekint, amelyhez (legyen az egy óramechanizmus vagy épületváz) külső öltözetként, képi megjelenésként egy kulturális kontextusokból álló hangulatos öltözetet, „software”-t szolgáltat.

Thun öltöztető módszerét, amely a felület esztétikai minőségét célozza a kelendőség növelésének nem titkolt céljával, először 1986-ban a Bécsi Alkalmazott Művészetek Múzeumában mutatta be. A The Heavy Dress – a felületképzés, mint manifesztum című bemutató vitákat kavart, mivel Thun különböző épületeket látott el színes, expresszív burkolattal.

Az öltöztetés módszere sokféle belső szerkezetű tárgyra kiterjesztve számos komoly technikai és technológiai problémát vet fel. Ezek sikeres megválaszolásától függ Thun szolgáltatásainak teljesítménye, az üzletfelek profitja, azaz a honorárium is.

Kreativitással használják az új anyagokat redukálva az alkotó elemek számát, ezzel a formatervezőtől függetlenül, egy új szükségletet hoznak létre. „Thun a benne lakozó kettős természetet tudja használni, ügyesen összekötve a praktikusat a poétikussal, a visszafogottságot a hangossal, a komolyságot a könnyedséggel”. Személyének kettőssége kizárta a nosztalgiát, és lételeme az optimizmus volt.

Munkájához ideális helyszín Milánó, a kettős természetű város, „közismerten magas munkamorállal de valahol dekadens alappal”.

Első kiemelkedő sikerét 1987-ben a Compasso d’Oro (Aranykörző) díjjal kitüntetett Mandelli fémmegmunkáló szerszámgép központ „öltöztetése” hozta meg. Második, az 1989-es Compasso d’Oro díját, rá jellemző módon, a Sherry Netherlands üvegvázacsaláddal nyeri. Ezt 1991-ben követi a hasonlóan díjazott „Numeric controll” munkaközpont, azaz ismét egy szerszámgép.

További díjazott termékei: a Dialog szőnyegcsalád, Vento camparis üvegpoharak, a Matteo Thun a Keramag-nak szanitercsalád.

1990-től Thun a Svájci Mikroelektronikai és Óraipari Rt. művészeti igazgatója, és az ipartörténet egyik legjobban eladott termékét, a SWATCH órák küllemét gondozza. A SWATCH órák közkedvelt termékei a 80-as éveknek, amelyekből nyolc év alatt nyolcvan millió példány fogyott el. A kis sorozatban gyártott színes, egyedi jellegű külső öltözet alatt az ötvennégy alkatrészből álló „hardware” alváz mindig azonos. Ilyenképpen biztosítható alacsony költséggel az állandó megújulás.

Azonban vitathatatlan tehetségét és sokoldalúságát a kötöttebb formavilágú műfajokban a kemény funkcionális elvárásoknak is eleget tevő műtárgyak: nyomás alatt öntött alumíniumvázzal készülő, állítható geometriájú munkaszékek és az igényes olasz Flos cégnek tervezett lámpacsaládok bizonyítják.

Matteo Thunról és arról, ami munkáiban egyéni és sajátos – extrém elnevezéseikkel – leginkább kerámia tárgyai vallanak. Ilyenek a Rara avis (Ritka madarak) vázacsalád tagjai, a Corvus corax (Holló), a Columbina gratiosa (Kedves galamb), a Gallus italicus (Itáliai tyúk), Passer passer (Veréb) és a WMF-nek tervezett Walking Coffe Pots (Sétáló kávéskannák) sorozat. Ezekre a tárgysorozatokra szó szerint illik a műkritikus designer és jó barát Funnio Shimizu megállapítása: „Thun komikus allegóriáit metaforákkal sokszorozza… Munkáiban található valami antiautoritárius, de egy vizsgálódó szkeptikus is… Szereti az ellentmondó dolgokat egymással összekötni”, azaz a „kollázsszerű idézetek” és azok „stílusos ellentmondásainak fúziója, a léptékek deformációja” jellemzi.

Az előbb felsorolt kis léptékű tárgyaira rácsodálkozva kétségtelen, hogy „Thun megtalálja a pillanat szépségét, és legtöbbször tökéletesen megragadva, beépíti tárgyaiba, amelyek kétség kívül korunkhoz tartoznak, de ennek ellenére időtlenek”.

A radikális olasz design mozgalma alapvetően meghatározta Thun ellenvéleményét a „bel-design” (szép formatervezés) örökségéről, amit koncentráltan egy aforizmában, a „barokk Bauhausban” nyilvánított ki. A „barokk Bauhaus” kifejezés „az öröm és a korrumpálódott angolszász designelmélet kedvtelenségének” kivonatolt keverékét jelöli, és mint Thun egyéb aforizmái „nagyon jó reakciók a kultúra bizonyos pillanataira”. (Ez akár a jelenlegi minimalista stílustrend karakteres sótlanságára is érvényes).

Thun, mint a Bécsi Alkalmazott Művészetek Főiskolájának terméktervező és kerámia tanszékeinek tanára a design világának akadémiai oldalát sem adta fel. Úgy ítéli meg, hogy diákjaival fenntartott emberi kapcsolatai, állandósult friss gondolat és látásmód forrásai.

Bár családjával kétlaki életet élnek Milánó és Bécs között, szoros kapcsolatot tart két fiával, Constantinnal (Tin-Tin), Leopolddal, és feleségével, Susanne-nal.

Az jó családi kapcsolatok gyümölcsei: a Susanne-val együtt tervezett Thun és Thun üvegkollekciók és csomagolások, vagy a fiával Tin-Tin-nel a mesékből inspirálódva tervezett Philips Fantasy World (Philips Fantáziavilág) gyerekeket megszólító médiacentrum építészeti víziója Kirchenhellenben.

„Végtelenül családias ember – jellemzi Thun-t Nelly Belatti – és a munkái mögött álló gondolatok mindig erre emlékeztetnek. Munkái mindig kedvesek, mint együttlétekor asszonyával, Susanne-nal, a szikrák a szemében.”

Széleskörű munkásságának magyar vonatkozása is van, ami közírói tevékenységével – 1979-től a Casa Vogue levelezője – függ össze. Az említett rangos lapban, 1985-ben jelent meg írása „Egy kerámiának szentelt élet – a szecessziós magyar kerámia” címmel.

Vásárhelyi János
Balra
Jobbra
Lapozzon bele

Bejelentkezés

E-mail:

Jelszó:

hirdetés