Portré
Hans J. Wegner
- a széktervező

Talán néhányan vitába szállnának Hans J. Wegner egy méltatójának szavaival, aki „a világ legtehetségesebb asztalosának" nevezte a tervezőt, cáfolhatatlan tény azonban, hogy Wegner életművének minősége és nagysága kivételesnek mondható. Ráadásul széktervez ként a legnehezebb műfajban remekelt. Tehetsége és a jó piaci konstelláció mellett ehhez nélkülözhetetlen volt elmélyült szaktudása és kifogástalan munkaetikája is.

Hans J. Wegner az első dán formatervezők „formgiver"-ek nemzedékének kiemelkedő egyénisége volt. 1914-ben a Jütland félszigeti Tonder városkában született dán és német szülők gyermekeként. Apjától, a cipészmestertől, aki „szerszámait behunyt szemmel is tudta használni", életre szóló viselkedésmintát kapott szorgalomból és igényességből. Húsz éves korára - több kortárs dán formatervezőhöz hasonlóan - a Tonderi Technológiai Intézetben tanulta ki az asztalos szakmát.

1936-38 között a Koppenhágai Iparművészeti Iskola diákja lett, majd Orla Molegaard Nielsennél (1907-) tanult bútortervezést. 1938-tól Arhusban Erik Moller és Flemming Lassen építészeknél tanult és dolgozott. Tanulmányai egyedi sorával a Művészeti Akadémián végzett kortársai zömétől eltérő életutat követ. Ezzel összhangban már 1938-tól a dán asztalosok céhének éves kiállításainak állandó résztvevője volt, ahol 1968-ig összesen 27 alkalommal díjazták munkáit. Ismertségének köszönhetően már 1940-től Johannes Hansen neves dán asztalosmester műhelyének készített bútorterveket, aki akkoriban a céh elnöke is volt. A német megszállás (1940-44) évei alatt az utazási tilalom miatt Arhusban maradt és Arne Jacobsen (1902-71) munkatársaként az épülő városháza bútorterveit készítette el.

A háborús évek „a dán design legtermékenyebb időszakának" bizonyultak. Az ország elzártságának hatására kiforrta magát a dán bútor organikus formanyelve. Előzményként a Bauhaus generálta szikár, geometrikus formák ellenében már a 30-as években megjelentek az „élek nélküli" formavilág csírái. Képviselői voltak többek közt a svéd Bruno Mathsson (1907-88) dinamikus, ívelt vonalú pihenőszékeivel (1934), a szobrász Hans Arp (1886-1966) valamint a dán Finn Juhl (1912- ) kárpitos ülőbútoraival (1939).

1943-ban Wegner önálló tervezőirodát nyitott Gentofte-ban, majd Pelle Svenson koppenhágai építésszel együttműködve Koppenhágában is.

Wegnert az igényes bútorok mellett igen korán vonzani kezdi az egzotikum is, ennek hatása már az 1943-ban tervezett, ún. „kínai széken" is látszik. Ezzel az érdeklődésével nem volt egyedül, mert a kor sok dán formatervezőjét vonzotta az orientalizmus: szívesen dolgoztak távol-keleti porcelánmázakkal és fafajokkal, mint a teak, rózsafa. A kor jeles könyvétől, Ole Wansher: Bútortípusok (1932) című írásától inspirálva kidolgozta az átvétel és feldolgozás munkamódszerét: „a régi székeket külső stíluselemektől megszabadítva tiszta szerkezetté kell redukálni, amellyel aztán megkezdődhet a kísérletezés".

A „kínai szék" formajegyei: a támla, a karok kifelé lendülő végei, a kávák formája még az eredeti XVII. századi kínai modellre emlékeztetnek. A második feldolgozásként 1950-ben tervezett Y vagy „mellcsont" széknél azonban már teljes az elvonatkoztatás, ami a piaci sikert is meghozta. Hasonló tervezői módszert követ a Peacock (Páva) nevű, 1947-ben tervezett modell esetében, amelynek forrása az ismert angol Windsor szék volt. A Páva kissé megkésett második változatának tekinthetjük az 1986-os Circel pihenőszéket, fonott, ívelt támlájával és tektonikus szerkezetével.

Az egymás után születő modellek közül az 1949-ben Johannes Hansennel tervezett Round karszék hozta a legmeglepőbb sikert. A szokatlan formájú karakteres karszéket sikere kapcsán egyszerűen csak „a Szék" néven említik. Bár - előképként - Wegner ismerhette Finn Juhl 1944-es, NV-44 típusjelzésű karosszékét, a „Székkel" egy olyan teljesen új tárgyat alkotott, amely egységbe fogott hátával és karjaival, elegáns vonalvezetésével kitűnt és emellett gyártható is volt. Egyszerre volt fényűző és spártai egyszerűségű.

Miután 1950-ben az amerikai Interior magazin címlapján megjelenik „a Szék", egy chicagói vendéglő 400 db-ot rendel, ami „dán viszonyok között elképzelhetetlen volt". A meglepetésszerű sikert az organikus formákra nyitott amerikai ízléssel is magyarázhatjuk, amely az 1940-ben a New York-i MOMA-ban szervezett „Organic Design in Home Furnishing" kiállítás mellett bizonyos amerikai formatervezők, Eero Saarinen és Charles Eames 30-as évekbeli munkásságának is köszönhető.

Wegnert a Round piaci fogadtatása új modellek sorozatára inspirálta és az utóbbi éveket is beleértve több mint 500 ülőbútormodell hagyta el tervezőasztalát. Közöttük van néhány közismert szék is, mint az összecsukható nádfonott teak vázú PP512 modell 1949-ből, a háromlábú, rakásolható FH-4103-as szék 1952-ből, a JH 250-ES Valet (Szobainas) 1953-ból, az OX (Bika) fém lábon bőrkárpitozott fotel 1960-ból (amelyet személyesen is szívesen használt) illetve a Vitra cégnek tervezett, rétegelt hajlított elemekből álló Shell (Kagyló) fotelmodell 1963-ból.

Wegner nagy szakértelemmel használta a fémet és rétegelt lemezt is, de mivel megrendeléseinek zömét asztalos műhelyektől kapta, igazán ismertté fa székei tették. Terveit nagy műgonddal az első ceruzavonástól „az utolsó kalapácsütésig" felügyelte. Azt tartotta, hogy „a megvásárolt bútort fejre állítva is meg kell vizsgálni, és ha alulról rendben van felülről is úgy lesz".

Székei tartósságuknak és időtálló esztétikai kvalitásainak köszönhetően másodlagos forgalmazásra is alkalmasak, így tisztes használtbútor piacot generálnak. Nem túlzás azt állítani: székei a jelenkor stílusbútorai.

 

 

Vásárhelyi János
Balra
Jobbra
Lapozzon bele

Bejelentkezés

E-mail:

Jelszó:

hirdetés