Gömböc

Mostanában már olvastam lelkendező gazdasági cikket is. Németországban beindult a növekedés! Ha szerény mértékben is, de nőtt a termelés. Ez már a gödör alja, innen már csak felfelé lehet menni – írták az újságok. Az optimizmusból átsugárzott valamennyi hozzánk is, a Kárpát-medence közepébe. Végül is hazánk legnagyobb kereskedelmi partnere az Európai Unió, azon belül Németország; ha ott javulnak a dolgok, akkor talán mi, mélabús magyarok is rövidke napfürdőt vehetünk. A dolog azért – sajnos – nem ilyen egyszerű. A német gazdasági sajtó is azonnal vitát kezdett erről. Utaltak arra, hogy hiába a gömbölyödő számok, ez még nem az igazi fellendülés, csupán a fogyasztás ösztönzésére beindított kormányzati intézkedések eredménye, s azok leálltával a termelés újra csökkenni fog.
Azt is lehetett már korábban látni, hogy a gondok nem kedveznek az európaiság igazi eszméjének. A büszke oroszlánnal védjegyzett francia autóipari konszern, látva a kereslet csökkenését, azonnal gyárak bezárását helyezte kilátásba. Igaz, még véletlenül sem az anyaországban, hanem külhonban. S jóllehet a bezárandó üzemek azonos státuszú, teljes jogú EU-tagállamokban voltak, csak a hazaiak részesültek volna a támogatásban. Az Uniónak a legmagasabb szinten kellett közbeavatkozni, hogy a közösségi alapelveket durván sértő intézkedések elmaradjanak.
Ha baj van, valahogy összeszűkül a világ. Az egyes országok befelé forduló bufurcokká válnak. Összezáródnak, mintha mind gömbformát vennének fel. (Ez az az idom, amelyiknek azonos térfogat mellett a legkisebb a felülete.) Ebből adódóan jobban ellenáll a kívülről érkező erőhatásoknak.
A gömbösödés folyamata szinte független az országok méretétől. A különbség csupán annyi, hogy a kisebb országok leginkább a megijedt, összegömbölyödő sündisznót formázzák, az USA pedig maga az óriásgömböc. Hatalmas kampányt indítottak a vásárlás ösztönzésére. A cikkírók egyre csak azt emlegették, hogy a fogyasztást kell élénkíteni, ha ez sikerül, beindul a termelés, és minden rendbe jön. Volt, aki még ennél is tovább ment: az igazán hazafias cselekedet az, ha valaki most minél többet vásárol. És ha lehet, természetesen amerikai árut. Azért ez nem egyszerű. Az USA-ban néhány hagyományos iparág teljesen eltűnt. Sokáig járhatna pucéran az, aki úgy dönt, hogy amerikai textíliából, amerikai konfekcionáló üzem készítette öltönyben kíván pompázni. A szomorú az, hogy ez már nálunk is szinte ugyanígy van, bár hazai ruhagyárak még léteznek.
A privatizációban egyértelműen túlteljesítettünk. Ma Magyarországon a magánszektor aránya meghaladja a tősgyökeres kapitalista Angliáét. Talán mégsem kellett volna mindent: ipart, kereskedelmet, energiaszolgáltatást egyszerre eladni. A szinte kizárólag külföldi kézben lévő plázák, szupermarketek tulajdonosait jogszabályokkal – főleg utólag – aligha lehet a hazai termékek forgalmazására késztetni. Nagyon nehéz ráébreszteni a lakosságot, hogy miért lenne fontos vásárolni, s ha lehet, hazai terméket. A „hazai termék – hazai munkahely” jelmondata kevesekhez jut el. És ha igen, akkor sem válik tényleges cselekvéssé. A vásárlók legnagyobb része előbb nézi a termék árát, s azután – esetleg – a származási helyét. Tény az is, hogy a hazai áru sokszor drágább, mint az azonos célt szolgáló külföldi. Kell ahhoz némi kitartás, már-már makacs eltökéltség, hogy valaki mégis a hazait válassza. Az amerikai példa alapján mondhatnánk mi is, hogy ez csupán hazafiasság kérdése.
Rosszul állunk a hazafiassággal.

Lapozzon bele

Bejelentkezés

E-mail:

Jelszó:

hirdetés