Szíveslátás

Közhelyek fogságában élünk, „a magyar vendégszeretô, barátságos nép”. Persze az. És a többi náció? A dél-olaszok, a spanyolok, a portugálok? Nem beszélve a Kaukázusról és környékérôl. Aki járt már arra, megtapasztalhatta, hogy tizenkét fogás és ugyanannyi pohárköszöntô nélkül nehéz megúszni egy ebédet. De maradjunk idehaza. Vendégszeretetünk módjának kifejezôdése is változóban van. Még mielôtt rám rombolnának, hogy: „minek beszél vendégeskedésrôl, amikor minden drágul, nekünk is elég nehéz elôteremteni a magunknak valót”. Megjegyzem, a dolog azért nem ilyen egyszerű. Nehéz gazdasági helyzet, sôt szegénység máskor is volt Magyarországon. Általánosságban pedig kijelenthetô, hogy valamiféle fordított összefüggés áll fenn az anyagi helyzet és a vendéglátás színvonala között. A tapasztalat szerint az igazán jómódúak azok, akik fukarkodnak. És a kevésbé tehetôsek azok, akik úgy érzik, hogy ha a vendég megtiszteli házukat, mindenben kedvére kell tenni, és bizony ennek érdekében sokszor erejükön felüli vállalásokat is tesznek. Ennek elemzése azonban már inkább a szociológia tárgyköréhez tartozik.
Létjogosultsága van azonban a földrajzi megközelítésnek is. Úgy tűnik, minél délebbre – vagy keletebbre – megyünk, annál inkább számíthatunk a szíveslátásra. És a fordítottja is igaz: észak felé haladva nem csupán a hômérséklet csökken. Volt válogatott vízilabdázó barátomtól hallottam a holland vendéglátásról: a vendégeknek körbekínálják – egyszer – a süteményt, aztán leveszik a tálat az asztalról, beteszik a vitrinbe, és még rá is fordítják a kulcsot.
A hosszúra nyúlt bevezetés azt a célt szolgálja, hogy felkeltsem az érdeklôdést ebben a lapszámban indított új rovatunk, a „Vendégségben” iránt. Olyan éttermet, kávézót vagy szállodát mutatunk be, ami valamilyen tulajdonsága miatt mindenképpen érdekesebb az átlagnál. Úgy is mondhatjuk, elkalauzoljuk olvasóinkat olyan helyekre, ahol eddig valószínűleg még nem jártak. Ezt a szakosított háztűznézést talán a legjobbkor indítjuk. A hazai vendéglátás is nehéz helyzetben van. Az emberek alig mozdulnak ki otthonról, pedig lenne hová, talán még meg is érné. Szerencsére messzire vagyunk attól a korszaktól, amikor a kispolgári csökevénynek nyilvánított kávéházakat, éttermeket sorszámozott vállalati egységként tartották számon. Végre nálunk is fontos, hogy ezeknek a helyeknek legyen saját arcuk, egyéniségük. Újjászületôben van a hazai vendéglátós szakma. Mert sokan kénytelenek ugyan lehúzni a rolót, ám mindig akadnak bátor újrakezdôk.
Fontosnak tartjuk, hogy a hazai vendéglátás ne csupán a turistákra számíthasson. Számomra az egyik legvonzóbb számos külföldi országban az, hogy az éttermekben, kávéházakban mindig többségben vannak a helybéliek. Akadnak turisták is szépszerivel, a többséget azonban az odavalósiak adják. És ennek így kell lenni, mert csak a helyi közösség tud eltartani egy éttermet, bisztrót, kávézót. A külföldi turista vagy jön, vagy nem. Olvas valamit az interneten arról, hogy nem lehet fürödni a tóban/tengerben, vagy hogy zavargások vannak az adott térségben, és nem nagyon vizsgálja a hír valódiságát, elsô dolga, hogy máris lemondja az utat.
Messzire kanyarodtam eredeti témámtól: milyenek vagyunk, vagy milyennek kellene lennünk vendéglátóként. Nem tudom. Azon azonban érdemes elgondolkodni, hogy kell-e másnak lennünk mások számára.

Lapozzon bele

Bejelentkezés

E-mail:

Jelszó:

hirdetés