Hajszálerek

Szerintem minden sajtótermék számára kiemelt fontosságú az olvasóival való kapcsolat, hiszen a lap végül is nekik készül. (Lehet, hogy nagyon régimódi a gondolkodásom?) Kapcsolatrendszerünk olvasóinkkal az élô szervezetet behálózó hajszálerekre emlékeztet. A felszínen semmi nem látható, ám nélkülük az életfunkciók nem működnének. Néhány hónappal ezelôtt egyik olvasónk javasolta: „mutassák be a Devecseren épült Makovecz-házakat”. Ha most tovább lapoznak, láthatják, a javaslatot elfogadtuk. Elmentünk Devecserre. Fotóztunk. Összegyűjtöttük az információkat. Az iszapömlés szomorú szenzációt jelentett a dunántúli kisvárosnak. És nem csupán Magyarországon, hanem világszerte. Megmozdult az ország. Civilszervezetek, a különbözô szeretetszolgálatok, önkéntesek, magánszemélyek ajánlották fel segítségüket és mentek a helyszínre. Egy ilyen tragédiát lehetetlen a „nem az én házamat öntötte el” közönyével szemlélni. Miért kell ilyen tragédiának történnie ahhoz, hogy a sokat emlegetett nemzeti összefogás tettekben is megvalósuljon?
Ami ezután következett, az Európa-szerte ritkaságszámba megy. A magyar kormány vállalta, hogy megelôlegezi a kártérítés, a helyreállítás költségeit, és azt majd a károsult helyébe lépve követeli a károkozótól. Ez a rendkívüli lépés tette lehetôvé az azonnali intézkedést.
Az általános európai gyakorlat ettôl eltérô. Hasonló eset történt az olaszországi Stavaban 1985-ben, ahol a völgyzáró gát átszakadt és a lezúduló víz és sár 268 embert megölt, számos épület megrongálódott. Átmeneti szállásokon helyezték el a károsultakat, akik azután külön perelhettek. Négy-öt év is beletelt, mire valamiféle kártérítéshez jutottak.
Elismerve az összes résztvevô (tűzoltók, honvédség, rendôrség, katasztrófavédelem) önfeláldozó munkáját, lapunk profiljából adódóan érthetô, hogy az építészek szerepére térünk ki. Makovecz Imre már a tragédia másnapján felajánlotta segítségét a devecserieknek. Nyilván személyes szerepe lehetett abban is, hogy az ilyen helyzetekben már bizonyított Kós Károly Egyesülés kapta a megbízást. (Lehet fanyalogni a pályáztatás elmaradásán, csakhogy félô, hogy akkor még ma sem állnának a házak.) A kárt szenvedettek pedig mindenképpen minél elôbb szerettek volna fejük felett fedelet tudni.
Sokan idegenkedtek az új építkezéstôl. Elterjedtek pletykák, hogy majd valamiféle elôregyártott papírskatulyát kapnak. Ezért a tervezôk elvetették a könnyűszerkezetes építés lehetôségét. „Ide, ezután a katasztrófa után megnyugtató, szilárd téglafalak kellettek az emberek lelkének” – mondta Turi Attila a devecseri újjáépítés vezetô tervezôje. Ám mindezek ellenére csak lassan csökkent a bizalmatlanság. Az áttörést egy kirándulás jelentette. A tervezôk két autóbusszal elvitték a devecserieket Beregbe, ahol ugyanôk tervezték az új épületeket az árvízkárosultaknak. A helyszínen barátsággal, jó szívvel fogadták a devecserieket, büszkén mutatták meg új otthonaikat.
Az új Devecser valóban szép. Látványos. Sokan látogatják. Kíváncsiak, milyen lett a katasztrófa után. Ám az építôk, bármennyire is példamutatóan gyors, szakszerű volt a munkájuk, építeni csak házakat tudtak, ami az emberi létezés fizikai kerete. Ebbôl otthon akkor lesz, ha megtelik a bennük lakók személyiségével, ha mindinkább érzik, hogy ez igazából az övék. Birtokukba veszik, használják. És akkor már nem lakás. Otthon.
Lapozzon bele

Bejelentkezés

E-mail:

Jelszó:

hirdetés